2. A cég története és problémái 1965-1999 között:

Enrico Piaggio haláláig, azaz 1965-ig vezette a céget. Mivel azonban nem volt fiúörököse, elhunytával a cég irányítása az Agnelli család kezébe került. Enrico utódja veje, Umberto Agnelli lett.A cég fejlődése töretlennek bizonyult, és előbb 1969-ben A Gilera, majd 1987-ben az osztrák Puch lett a Piaggio Csoport tagja.Az 1980-as évekre a cég termékei széles skálán mozogtak, hiszen gyártottak robogókat, segédmotoros kerékpárokat, motorokat, kerékpárokat, az Apét és a Porter furgonokat is.

A kilencvenes évek elején, 1993-ban Umbertó fiának, Giovanninak, adta át a helyét, miután ő a Fiat konszern vagyonkezelő társaságának (Ilfi) lett az elnöke. Giovanni Agnelli egészen 1997-ben bekövetkező tragikus haláláig volt a Piaggio elnöke, de sajnos 33 éves korában egy ritka rákbetegségben meghalt. A Piaggio cég ekkor bizonytalan helyzetbe került, mivel vezető nélkül maradt. 1993-ban, amikor a családban csak Giovanninóvak nevezett Agnelli átvette a céget, az épp pénzügyi gondokkal küszködött, mert a japán motorgyártók, többek között a Honda, Yamaha és a Szuzuki árversenye nyomán kezdett kiszorulni a piacokról. Agnellinek, aki a vezérigazgatói poszt előtt szinte valamennyi részlegnél dolgozott a Piaggió gyárban, új modellek kifejlesztésével, a költségek racionalizálásával sikerült rendbe tennie a Piaggiók (azaz édesanyja családjának) örökségét. 1996-ban azonban ismét veszteséges kezdett lenni a Piaggio, mivel Agnelli már képtelen volt kezdődő betegsége miatt ellátni teendőit, és a gondokat tetézendő meghalt a Piaggio újabb főrészvényese, Giovanni édesanyja is, Antonella Bechi Piaggio, aki a részvények 40 %-át birtokolta. Ezért döntöttek úgy a cég vezetése iránt nem érdeklődő családtagok, hogy a cég fennmaradása érdekében megválnak a tulajdonuktól. Döntöttek így annak ellenére, hogy a Fiat-birodalom feje, a nagy Agnelli, az unokaöccse halála miatt bekövetkező űrt betöltendő, a torinói autógyártól a Piaggióhoz rendelte át egyik igazgatóját, Alessandro Barberist, akinek sikerült ismét nyereségessé tennie a neves robogógyártót. Barberis folytatta a Giovannino által megkezdett programot, és 1400 fő elbocsátásával 6000-re csökkentette az alkalmazotti létszámot, s mintegy 35 milliárd lírát fordított beruházásokra, fejlesztésekre, a cég piaci pozíciójának az erősítésére. Ennek eredményeképp a cég az 1998-as évet 4%-kal nagyobb, 1850 milliárd lírás forgalom mellett 10 milliárd lírás nyereséggel zárta, szemben az 1997-es 50, illetve az azt megelőző évi 150 milliárd lírás veszteséggel.A Piaggio család azonban mégis az eladás mellett döntött, és választásuk a Texas Pacific befektetési alapra esett és előszerződést kötöttek velük, ami 1999-ben nagy felháborodát váltott ki Olaszországban, még a római parlamentben is, hiszen az olasz nemzeti kincsnek tekintett világhíres cég külföldieknek történő eladásáról volt szó. Mivel azonban magáncégről volt szó, a kormánynak ebbe nem sok beleszólása volt. A Texas Pacific befektetési alap a pénzügyi gondokkal küszködő vállalatok felvásárlására, talpra állítására, majd nagy haszonnal történő eladására szakosodott, és Olaszországban már bizonyított is, hiszen 1996-ban megvett egy másik neves olasz motorgyártót, a csőd szélén álló Ducatit is, majd miután nyereségessé tette, sikerült 1999-ben a New York-i és a milánói tőzsdére is bevezette. A Piaggióért, annak éves forgalmának háromnegyedét kitevő összeget, mintegy 1200 milliárd lírát ajánlott. A cégért a General Electric pénzügyi leányvállalata, a GE Capital is ringbe szállt, ám ajánlata csak a részvények harmadára szólt, mivel azonban nem tudott magának olasz nagyvállalatokat és bankokat megnyerni, visszalépett, és így a hazai piac 40 %-át kitevő, az európainak pedig mintegy harmadát lefedő Piaggio a Texas Pacific befektetési alaphoz került 1999-ben.